Olyan szépen cseng a harang, Mintha nem is harang volna, hanem ezer harangvirág Imádságos szava szólna. Piros pünkösd vasárnapján Piros rózsa nyíl a kertben, Kis szívünkben tiszta öröm Imádsága énekeljen. Piros pünkösd vasárnapján Szálljon reánk a szentlélek, S térde hullva mondjunk hálát A mindenség Istenének.
Beszélik róla: különös, nagy szeme, Opálos, idegen, északi szem, Távolba révedt mindig. El tudott Babrálni félnapon egy tő virággal, Hozzáhajolt - s a gyönge, finomult, Kényes, nagy szirmok küzködő illatát -
Az asszonynak is - a lelkét kereste. Képeket gyüjtött, könyvet, régi himzést. Az emberekkel is erőlködött, Dús lakomáin csillogott az asztal, Zaj nélkül szolgáltak fel, s a borok Kristálytüze oly mélyen, lángolón Aranylott. És ő kedvét lelte benn, Amíg friss volt az abrosz s a virágdísz. Ám később, mikor egyre harsogóbb, Vitázóbb lett a szó, fojtóbb a füst, Szidták a kormányt a megyés urak. Tíz is beszélt - és trágár, durva tréfán Kacagva dőltek el -, baráti csókban Ellágyultan dadogtak majd, amíg Néhánya horkolt már pittyedt ajakkal. Oh - akkor oly zavart lett, oly merengő, Elnézte őket fátyolos, bús szemével, S érezte, hogy csak ő a magános itt. Aztán füttyentve hívta be hű ebét. Csörtetve jött a vizsla, hozzásímult. Ölébe téve az okos, nemes fejet, S a szürkülő borgőzös reggelen Amíg simogatta - egymásra néztek.
Mondják; később én lettem szemefénye. Feledte értem a híres virágait, Csipkés, szalagos bölcsőm fölé hajolt, És mint egy drága porcellánt, úgy őrzött. Mennyit virrasztott kis betegágyamon! S amikor egy nap, senkitől nem tanulva, Le tudtam írni először két betűt, Magához vont és súgta: "Így, kicsim! Mire te felnőssz, más lesz a világ!" És akkor jött a kór, s ő haldokolt Sokáig, bizton tudva végét. És nem volt sokkal idősebb, mint ma én!... Mondják, miattam gyötrődött éjszakákon, Ha rámnézett a keze ökölbe szorult. "Koldus leszel!" - szólt s elfulladt a szava - "Mért nem lehettem éretted fukar!" Oh, édesapám, ha tudnád, hisz semmi az! Ha nem lett volna soha nagyobb bajom! De látod, a világ se változott azóta; Mennyire nem volt igazad, apám! Most hallom a hírt - oly gyepes a sírod. Bókol a márvány s az aranyos betűk Lemosva mind. Oly régen jártam arra, És minden évben vannak záporok. Mennyi vihar! Oh, hányat megértem én, S az élet, apám, milyen nagy zürzavar.
...Ha látnád, igen, már van kis unokád, Fényesszemű, hangos, eleven csöppség, De szeme oly más, mint a tied s az enyém! Így jó. Mert fognak még jönni viharok! - De hátha más lesz a világ, mire felnő? De milyen régen is alszol már te lenn! Nem voltál sokkal idősebb, mint ma én, S aranybetűid az idő mind lemosta, És hallom a hírt, oly gyepes a sírod! Elvihetem-e még egyszer virágaim? Ki tudja?! Az élet olyan nagy zürzavar, És én olyan fáradt vagyok - apám.
Az óriás viaszpálmaa legnagyobb pálmaféle a világon. Kolumbiában a “nemzeti fa” címet viseli, és a törvény védelme alatt áll. Az óriás viaszpálma Kolumbiaészaknyugati részén, az Andokban, a Cocora völgyben honos. Természetes élőhelye a 2500-2800 méter tengerszint feletti magasságban van, ahol csoportosan nő, 50-60 méter magasra nőhet, s ezzel a világ legmagasabb pálmafája. Törzsét viasz borítja.22 kolibrifaj otthona ez a vidék, köztük a 4000 méteren is megélő és csak itt fellelhető havasi kolibrié.
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Amen
